A számlától mindenki elvárja, hogy stimmeljen. Azonban fájdalmasan kevesen várják el, hogy amit kapnak, az valóban számla legyen. Persze ha valaki egyszer belátta, hogy a számla az egyedüli biztosíték arra, hogy a kereskedő vagy szolgáltató ne lopja meg, akkor a jövőben oda fog figyelni, hogy amit számla címén a kezébe nyomnak, az vajon micsoda.

A számla az a valami a világmindenségben, amely igazolja, hogy valaki egy bizonyos napon átvett valamennyi pénzt. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a számla meg kell feleljen bizonyos alaki kellékeknek. Nem olyan soknak: Cavintonon innen átlag alatti IQ-val is fejben tarthatók. Szükséges tehát, hogy a kapott izén szerepeljenek a következők:

• a számlakibocsátó (cég vagy magánszemély) neve
•   székhelye
•   adószáma
• a szolgáltatás (legalább minimális) megnevezése
• a számla végösszege
• a számla dátuma
• a számla sorszáma

Emellett csaknem mindig szerepel rajta az okirat (mert ez az!) megnvezése: SZÁMLA vagy NYUGTA.

Figyelem! Ha a név nem végződik olyasmire, hogy "... Kft." vagy "... Bt.", vagy legalábbis "... Lajosné e.v.", hanem az áll a papíron, gyönyörű dizájnnal, hogy "Nagymami Kifőzdéje" - akkor a kapott papír nagy valószínűséggel nem számla.

A számla azért bizonyít bármit is, mert van neki másodpéldánya. Vagy eleve úgy készül: ilyen pl. a vécésnéni által adott, kézzel írt nyugta, ill. a közértben a pénztárgép által kiköpött szalag (ugyanis a gépben marad egy másik szalag, ugyanazokkal az adatokkal), vagy elektronikus az egész cucc és nyomtatóból jön ki a számla egy példányban - de akkor a számlakibocsátó rendszere ez esetben képes arra, hogy bármikor újranyomtassa a számlát változtatás nélkül, és ezt havonta meg is teszi, amikor a másodpéldányokat leadja a könyvelőnek.

Tehát ha a pincér kihoz egy cetlit, amire rá vannak firkálva az ételnevek és a hozzájuk tartozó árak, az nem számla, hiszen egy cetlinek a könyvelésben nincs nyoma. Ugyanakkor az elegáns, logóval ellátott, számítógéppel készült részletező se tévesszen meg: ha a legpontosabb is a fogyasztott ételek és italok tételes felsorolása, a fenti kellékek hiányában ez sem tekinthető számlának. Magára valamit adó vendéglátóhelyen a fizetőpincér két papírt hoz ki: az egyik a nevezett, elegáns részletező (ami emléknek jó, ha valaki gyűjti), a másik a közönséges gépi nyugta, adott eesetben egyetlen tétellel ("fogyasztás") és a végösszeggel.

Nota bene, a legvisszataszítóbb számla-nemadási mód az, amikor a fizetőpincér diszkrét mappában adja át a vendégnek a gyönyörű fogyasztásrészletezőt, amelyen az égvilágon minden rajta van: név is, székhely is, adószám is, a fogyasztott ételek megnevezéséről és áráról nem is beszélve; ott a pincér neve, ott az asztal száma, ott figyel rajta a vendéglő körüli kóbormacskák összes cirmjainak darabszáma is - és ennyi betű között ember legyen a talpán, aki észreveszi, hogy ennek a papírnak nincs sorszáma, következésképpen ez minden, csak nem számla.

Ez, túl a közönséges lopáson (ami minden számla-nemadásra igaz) nem más, mint a vendég tudatos, arcátlan átbaszása.